Dr. Berki Feriz: Az Ortodox Egyház Magyarországon
(Feriz atya itt közölt sorai még a rendszerváltás előtt, az 1980-as években íródtak.)
Az Ortodox Egyház szervezeti sajátosságaihoz tartozik, hogy jóllehet világegyházról van szó, amely megtalálható valamennyi kontinensen, nem egyetlen egyházfő legfőbb joghatósága alatt áll (mint a Római Katolikus Egyház), hanem hol országonként, hol nemzetiségenként egymástól független, autokefál egyházakra tagozódik. Ilyen autokefál egyház ma tizenöt van a világon. Rajtuk kívül vannak még korlátozott önállóságú, autonóm egyházak is, valamint a különböző eredetű és nagyságú szórványok: a diaszpóra.
A Trianon előtti történelmi Magyarországon, s tágabban az egykori osztrák-magyar monarchiában, az ortodoxia két nagy és jelentős szervezetet alkotott: a karlócai szerb és a nagyszebeni román autokefál metropóliát. Ezeken belül működtek még a görög egyházközségek is, amelyek bizonyos belső autonómiát élveztek. Jelenleg viszont a magyarországi ortodoxia a többi keresztény egyházhoz képest elenyészően kicsiny, alig 40-45 ezer lelket számláló egyházat jelent, amely méghozzá kánoni joghatóság, nemzetiség és istentiszteleti nyelv tekintetében több részre oszlik. Ez utóbbi körülmény még hangsúlyosabbá teszi szórvány jellegét. Hogy a hazai ortodoxia mai helyzetét megértsük, rövid visszapillantást kell tennünk történelmi múltjába.
Á történelmi múlt
Az Árpád-házi uralkodók alatt (X-XIII. sz.) az Ortodox Egyház hazánkban számottevő vallási tényező volt és nagyrészt magyar nemzeti jelleget viselt. Azonban a XIV. századtól nemcsak háttérbe szorult, hanem magyar jellegét is elvesztette. Nagy része volt ebben az 1054. évi nagy egyházszakadásnak, amely a keresztény Európát — s benne hazánkat is — döntés elé állította: Rómával tart-e, vagy pedig a keleti keresztény tanítást és egyházi szervezetet tekinti-e a magáénak. Mindazonáltal az Árpád-házi királyok alatt sem az uralkodó ház, sem az ország népe nem szakított még végérvényesen a keleti kereszténységgel, hanem fenntartotta kapcsolatát nemcsak Bizánccal és Bulgáriával, hanem a kijevi Oroszországgal is. Ez utóbbi — igaz, szórványosabb — kapcsolatok egyik bizonyítéka, hogy a magyar eredetű Ugrin (Magyar) Mózest az Orosz Ortodox Egyház a XI. század óta szentként tiszteli és ma is őrzi földi maradványait.
Ám az eredetileg a keleti kereszténységhez tartozó magyarság az egyházszakadás következtében folyamatosan mégis katolizált, s a továbbiak során a hazai Ortodox Egyházat mindinkább a bevándorló ortodox hitű nemzetiségek — szerbek, románok, kárpát-oroszok, görögök — alkották. Középkori okmányaink is ezért az ortodoxokat többnyire csak a nemzetiségi nevükön tartják nyilván: rasciani = rácok, szerbek; valachi = oláhok, románok; rutheni = ruszinok, kárpát-oroszok; graeci = görögök. De nem hiányzik a kifejezetten diszkrimináló „schismatici” (szakadárok) megnevezés sem. Megjegyzendő, hogy a „graeci” szó nem mindig görög etnikumot fejez ki, hanem csupán az ortodox hit követését.
A XVII-XVIII. századfordulón két döntő jelentőségű esemény határozta meg a hazai ortodoxia történelmi sorsát. Az egyik: a kárpátaljai ruszinok és az erdélyi románok kényszerű uniója a Római Egyházzal, ami által létrejött a magyarországi görög katolikusság, beleértve annak magyar elemeit is. A másik esemény: az ortodox hitű szerbek tömeges bevándorlása az országba, akik a XVII. század végi harci események folytán kénytelenek voltak elmenekülni a török uralom alatt levő Szerbiából, és hazánkban találtak menedéket.
Minthogy a szerbek főleg a déli határszéleken telepedtek le, és harcedzett nép lévén, komoly segítséget jelentettek a déli határ védelmében a törökök ellen, mind politikai, mind vallási tekintetben oltalmat élveztek a császári udvartól. Így kerülhette el a római uniót a karlócai szerb ortodox metropólia, amely — a Szerbiai Ortodox Egyház önállóságának 1766-ban történt megszűnésével — önálló, autokefál egyházi szervezet lett. Ezen felül a karlócai metropólia kánoni oltalmat nyújtott a római uniótól megmenekült, illetve az onnan visszaszivárgó erdélyi román ortodoxoknak is. Ez a szerb-román kánoni szimbiózis a XIX. század derekáig tartott, amikor is az ortodox románok kiharcolták az autokefál nagyszebeni román ortodox metropólia felállítását.
A XVIII. század közepétől a török birodalomból nagyobb számban bevándorló görögök, s köztük makedon-vlachok (cincárok) és arnauták (albánok) még változatosabbá tették a magyarországi ortodoxia nemzetiségi spektrumát. Kisebb lélekszámuk folytán, a görögöknek nem volt saját hierarchiájuk (még egyetlen püspökük sem), hanem általában a helyileg legközelebbi szerb vagy román püspök joghatósága alatt álltak, megőrizve bizonyos autonómiát istentiszteleti, iskolai, vagyonkezelési, alapítványi vonatkozásban. Függőségük a szerb, illetve román püspököktől tehát „in rebus pure spiritualibus et dogmaticis” (kizárólag a lelki és dogmatikai ügyekben) érvényesült.
A felsorolt nemzetiségek közül leghamarabb és a legnagyobb mértékben a görögök (s velük a makedon-vlachok és az arnauták) asszimilálódtak a magyar környezethez. Ennek oka egyrészt az, hogy a többi ortodox nemzetiséghez képest ők voltak a legkevesebben, másrészt pedig, hogy szinte kizárólag városokban éltek, ahol ez az alacsony arányszámuk még kisebbé csökkent. (Ezzel szemben a szerbek és a románok hazánkban helyenként egész falvakat alkottak, ahol zárt nemzetiségi tömbben éltek.)
A görögöknek ezt az asszimilálódását sem az illetékes ortodox egyházi, sem a magyar állami hatóságok, intézmények nem vették tudomásul. Ez azt jelentette, hogy a hazai egyházi és világi közvélemény előtt mindazok, akik az Ortodox Egyházhoz tartoztak s az ortodox hitet vallották, semmiképpen sem voltak tekinthetők magyaroknak, bármennyire vállalták és hangoztatták is ők maguk azt. Maguk az asszimilálódott görögök kellőképpen érzékelték a veszélyt, hogy elmagyarosodásuk folytán egyházuk, vallásuk, liturgiájuk idegenné válik számukra, s így — különösen a vegyesházasságok révén — nemcsak eredeti nemzetiségüktől idegenednek el, hanem ősi hitüktől is. Ezt igyekeztek megelőzni egyes vállalkozó szellemű, asszimilálódott görög ortodox lelkészek és világiak, akik 1791 és 1861 között több ortodox imakönyvet, katekizmust és egyéb vallásos könyvet adtak ki saját költségükön magyar fordításban, rámutatva azok előszavában, mennyire létkérdés a magyarrá vált ortodoxok számára az, hogy lelki táplálékukat tényleges anyanyelvükön kapják.
Hazánkban az ortodoxoknak az 1790. évi XXVII. tc. adta meg a jogot „jószágok szerzésére s birtoklására és minden hivatal viselésére”. Ezzel az ortodox (akkori nevén „görög nem egyesült”) vallást — ha nem is expressis verbis — törvényesen bevett vallásfelekezetnek nyilvánította. Ugyanúgy az erdélyi törvényhozás is az 1791. évi LX. tc.-kel kiemelte az ortodox vallást a „megtűrt vallásfelekezetek” státusából, bár kifejezetten az sem tette meg törvényesen bevett vallásfelekezetté. A magyarországi és erdélyi ortodoxok közjogilag csak az 1848. évi XX. tc. értelmében váltak a többi bevett vallásfelekezetűekkel egyenjogúvá.
1868-ban újból előtérbe került a magyarországi ortodoxok nemzetiségi hovatartozása és eszerint való differenciálása, amikor az 1864-65. évi karlócai szerb nemzeti-egyházi kongresszuson kifejezett román pretenziók alapján a hazai román ortodoxok kiváltak a karlócai metropóliából, és az akkor alapított nagyszebeni román metropóliába tömörültek. Ezt az új állapotot a magyar törvényhozás az 1868. évi IX. tc.-kel ismerte el.
Mint említettük, a hazai görög ortodoxoknak saját önálló egyházi szervezetük, hierarchiájuk nem volt, hanem „lelki és dogmatikai” tekintetben a szerb, illetve román püspökök kánoni fennhatósága alá tartoztak. Az asszimilálódott görög ortodoxok tehát, az említett 1868. évi IX. tc. tárgyalásakor a magyar Országgyűléshez petíciót nyújtottak be, amelyben ők is autonómiát kértek a maguk számára, mégpedig azon az alapon, hogy ők nem kívánnak „szerbekké vagy románokká deklaráltatni”, mert ők „csak vallásukhoz ragaszkodnak, de külön nemzetiséget nem igényelnek, hanem született magyarok”. Mert ők azok, akik „görög néven ismeretesek és azoktól származnak ugyan, kiknek tulajdonképpen vallása a görög-keleti vallás, és kiknek vallását a szerbek és románok is követik, de mint e hon született vagy honosított polgárai, valóságos magyarok”. Az Országgyűlés a törvénycikk pótlólag szerkesztett 9. §-ában megadta, illetve megerősítette ezeknek a magyarságukat hangoztató görögöknek a részleges autonómiáját is. Mégsem merte azonban őket magyaroknak nevezni, de görögöknek sem, mivel azok is csak származásilag tekintették magukat görögöknek. Így — jobb híján — „se nem szerb, se nem román ajkú híveknek” keresztelte el őket.
Ez a félszeg elnevezés jogilag fennmaradt egészen a felszabadulást követő időkig, éppúgy, mint az 1868. évi országgyűlés által kreált, ugyancsak ügyefogyott és semmitmondó „görög keleti” nomináció. Ez utóbbi a mindennapi életben rengeteg bonyodalmat, félreértést és az Ortodox Egyház számára veszteséget is okozott, főleg a „görög katolikus”-sal való könnyű összetéveszthetősége miatt (gör. kel. — gör. kat.; g. k.—g. k.).
A két világháború között
Nemcsak hazánk, hanem a magyarországi ortodoxia történetében is döntő fordulatot hozott az első világháborút kővető trianoni békeszerződés alapján történt határmódosítás. Az S. H. S. királysághoz (későbbi nevén: Jugoszláviához), illetve Romániához csatolt területek ortodox egyházai a Szerb, illetve a Román Ortodox Egyházba integrálódtak, Magyarországon pedig csak kevés számú ortodox egyházközség maradt, kifejezetten szórvánnyá zsugorodott össze. Ebből a diaszpórából a szerb ortodoxok — a budai egyházmegye keretében — a Belgrádi Patriarchátussal, a románok pedig a Bukaresti Patriarchátussal tartották fenn a kapcsolatot. A görög eredetű egyházközségek — amelyek túlnyomó többsége az ország területén maradt — továbbra is ragaszkodtak korábbi autonóm státusukhoz, amely azonban mindinkább kétértelművé vált. Ugyanis az akkori irredenta légkörben még „in spiritualibus et dogmaticis” is szabadulni igyekeztek minden szerb, illetve román kapcsolattól. Miután közülük a pesti egyházközség élére (görögül tudó magyarországi pap híján) mindenkor a konstantinápolyi patriarcha delegálta a parochusokat, ezt a relációt normális kánoni juriszdikciós kapcsolatnak próbálták feltüntetni. Ez a viszony bizonyos kétértelműséget takart, mert jóllehet a görög alapítású egyházközségek már 1931-ben hivatalos elnevezésükben is felvették a „magyar” jelzőt, a konstantinápolyi patriarcha erről nem tudott, hanem még a második világháború után is görög jellegűeknek tekintette őket, holott csak a pesti egyházközség tartotta meg a görög liturgikus nyelvet. Tovább bonyolította a helyzetet az, hogy a görög eredetű egyházközségeken kívül a 30-as évek elején két teljesen új, alakulásától kezdve magyar egyházközség létesült az országban, magyar liturgikus nyelvvel, de kánoni főhatóság nélkül. Ezekhez 1944-ben még egy harmadik ilyen egyházközség járult.
A második világháborút közvetlenül megelőző években, valamint a háború alatt is, állami kezdeményezésből több kísérlet történt egy magyar nyelvű ortodox egyházi szervezet létrehozására. Ez azonban eleve kudarcra volt ítélve, mivel nem akadt sehol egy olyan egyházi főhatóság, amely a rendezéshez megfelelő kánoni alapot biztosított volna. Hasonlóképpen nem járt sikerrel a budai szerb püspök korábbi (1932), többször is előterjesztett rendezési terve sem, mivel a püspök nem vette figyelembe a magyar szertartási nyelvvel kapcsolatosan mutatkozó igényt. A püspök formális szempontból helyesen érvelt azzal, hogy a magyar törvényhozás nem ismer „magyar görög-keletieket”, hanem csupán „se nem szerb, se nem román ajkú híveket”.
Pedig ha valaha, akkor észre kellett volna venni, hogy az első világháború után a magyar anyanyelvű ortodoxok végre kikerültek abból a nyomasztó kisebbségből, amelyet a nemzetiségi ortodoxok között magyar anyanyelvükkel képviseltek. Mert nemcsak a görög eredetű, hanem a többi egyházközségeken belül is egyre nagyobb lett a csak magyarul tudó hívek aránya, hiszen az új országhatárok megvonásával ők is többé-kevésbé elszigetelődtek a délvidéki szerb, illetve az erdélyi román ortodox tömegektől, ahonnan korábban utánpótlásukat kapták. Igy tehát tulajdonképpen nem lehetett már nem észrevenni, hogy — ha jogilag nem is — a valóságban mégis léteznek az országban olyan ortodoxok, akik magyar ortodoxoknak tekintendők, és akik azelőtt is léteztek ugyan, de a nemzetiségi ortodox tömegek közepette szinte észrevétlenek maradtak, amíg el nem kallódtak.
A II. világháború után
A második világháború előtt és alatt végbement átmeneti területi változások után, visszaállt a Trianon utáni helyzet, s ezen belül a hazai ortodox egyház is nagyjából ugyanabba az állapotba került vissza, amelyben a második világháború előtt volt. Gyökeres változás következett be azonban hazánk politikai és társadalmi életében, s ez a változás végül is meghozta a magyarországi ortodoxia évtizedek óta megoldatlan problémájának a tisztázását. Előbb azonban tekintsük át röviden a hazai ortodox egyház háború utáni helyzetét.
A budai szerb egyházmegye a felszabadulás után is megőrizte korábbi egyház- és államjogi státusát. Változás történt azonban az 1913-ban felszentelt püspökének 1951-ben bekövetkezett elhalálozásával, mivel azóta a belgrádi Szt. Szinódus valamely jugoszláviai püspököt nevezi ki a budai egyházmegye adminisztrátorává. Azonban tényleges igazgatását a Szentendrén székelő és a hazai szerb papsághoz tartozó püspöki vikárius látja el, aki az egyházmegyei konzisztórium alelnöke is.
A fentiekben említés történt arról, hogy az első világháború előtt a hazai görög egyházközségek is a helyileg illetékes szerb, illetve román püspökök joghatóságához tartoztak. Hozzátesszük most, hogy közülük egyesek — a nem görög (szerb, román) elemek betársulása nyomán — vegyes nemzetiségűekké váltak. Igy történt azután, hogy a budai szerb egyházmegyében két teljesen görög jellegű templom is van, amelynek hívei csak magyarul tudnak. Ettől eltekintve azonban, az időnként odalátogató szerb lelkészek azokban a templomokban is ószláv nyelven végzik az istentiszteleteket.
Szentendrén működik a hazai szerb ortodox egyház állami támogatással létesített múzeuma: a Szerb Egyházművészeti és Tudományos Gyűjtemény.
A román ortodox egyházközségek, amelyek — három kivételével — különböző pressziók hatására 1940-ben kimondták magyar jellegüket és kinyilvánították készségüket csatlakozni a leendő magyar ortodox egyházmegyéhez, 1946-ban Gyulán kongresszust tartottak, amelyen a hat évvel korábbi határozatukat semmisnek nyilvánították és újra felvették eredeti román jellegüket. Ezen felül egyházmegyévé szerveződtek és konzisztóriumot hoztak létre, élén püspöki vikáriussal. Az egyházmegye a bukaresti patriarcha joghatósága alatt áll, aki fontosabb események alkalmával valamelyik püspökét szokta Magyarországra küldeni.
A román ortodox egyházközségek közül nyelvüket főleg a nagyobb és közepes lélekszámúak őrizték meg, míg a kisebbek többnyire már csak magyarul beszélő hívekből állnak. Az istentiszteletek ezekben is hagyományszerűen román nyelven folynak, de a papok inkább magyarul prédikálnak.
A hazai nemzetiségi ortodox egyházi szervezetek közül a román egyházmegye az egyetlen, amely 1980 óta tagja a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának.
A magyar nyelvű egyházközségek helyzetének rendezése, amely a két világháború között több okból nem történt meg, a felszabadulás utáni időre maradt. A kérdés két egymással összefüggő részből állt: először találni kellett egy olyan kanonikus ortodox egyházi főhatóságot, amely hajlandó lett volna ezeket az egyházközségeket joghatósága alá fogadni; másodszor pedig ennek a főhatóságnak el kellett volna ismernie az említett egyházközségek magyar jellegét és engedélyeznie kellett volna nekik a magyar liturgikus nyelvet. Igaz, hogy ezeknek az egyházközségeknek a templomaiban addig is magyarul folytak az istentiszteletek, azonban kánoni engedély nélkül, méghozzá görög katolikus szertartási könyvekből.
A görög alapítású egyházközségekre két egyházi főhatóság is igényt tartott: a konstantinápolyi patriarcha és a budai szerb püspök. Az előbbi azon az alapon, hogy már a 20-as években bejelentette kánoni igényét a világ egész ortodox szórványára, s főleg a görögre, az utóbbi pedig azért, mert ezek az egyházközségek „in spiritualibus et dogmaticis” fennállásuk óta a magyarországi ortodox püspökök felügyelete alatt álltak, akikből Trianon óta egyedül ő, a budai püspök maradt az ország területén. A két egyházi főhatóság álláspontjában az volt a közös, hogy egyikük sem volt hajlandó elismerni az érdekelt egyházközségek magyar jellegét. A kezdetüktől fogva magyarként alakult egyházközségekről pedig sem az egyik, sem a másik főpap nem volt hajlandó tárgyalni.
Míg a két világháború közötti magyar egyházpolitika a magyar ortodox (görög és magyar alapítású) egyházközségek tisztázatlan kánonjogi helyzetét másodrendű kérdésként kezelte, s ezt a hátrányos állapotukat más úton-módon igyekezett kompenzálni, a háború utáni magyar kormányzat komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a magyar nyelvű ortodoxia kánonjogilag szilárd alapokra kerüljön. Ezt kívánta nemcsak maguknak a szóban levő egyházközségeknek az érdeke, hanem a kialakuló szocialista államnak a felekezetek közötti egyenjogúság megteremtésére irányuló törekvése is, amely az 1947. évi XXXIII. sz. törvényerejű rendeletben, majd az állam és az egyházak között 1948-1950. években megkötött egyezményekben, valamint a Magyar Népköztársaság Alkotmányában (1949. évi XX. tc. 49. és 54. §) jutott kifejezésre.
Az említett magyar ortodox egyházközségek kánonjogi helyzetének végleges rendezését célzó tárgyalásokat maguk az érdekelt egyházközségek kezdeményezték és folytatták, a kormány hozzájárulásával és támogatásával. A tárgyalások párhuzamosan vagy egymást váltogatva, három irányban folytak: a Konstantinápolyi Patriarchátus, a budai szerb püspök, valamint a Moszkvai Patriarchátus vonalán.
Miután az első két út — a fentebb említett okoknál fogva — járhatatlannak bizonyult, a Moszkvai Patriarchátus vállalta az oly régóta húzódó kérdés rendezését. Alexij, Moszkva és egész Oroszország patriarchája, az Orosz Ortodox Egyház Szt. Szinódusának határozata alapján, a tényleges kánoni főhatóság nélküli magyar ortodox egyházközségeket, valamint a budapesti orosz ortodox egyházközséget 1949-ben joghatósága alá fogadta, belőlük esperességet alakított, melynek élére ideiglenes főhatóságot állított, esperes-adminisztrátor vezetése alatt. (Ez az ideiglenes főhatóság 1954-ben a Magyar Ortodox Adminisztratúra nevet vette fel.) Úgyszintén jóváhagyta a patriarcha az esperesség szervezeti szabályzatát, amelynek értelmében a magyar ajkú egyházközségeknek joguk van a magyar nyelv liturgikus használatára. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a magyar ortodox esperességnek van egy orosz egyházközsége is, sőt hogy az országban élő görögök is az esperesség templomaiban elégítik ki lelki szükségleteiket, megállapíthatjuk, hogy az esperesség magyar nyelve és jellege nem kizárólagos, hanem kicsiben tükrözi az ortodoxia nemzetközi egyetemességét.
A Moszkvai Patriarchátus kánoni oltalma alatti magyar ortodoxia elérte azt, hogy ma már az egész ortodox világban kanonikus szervezetként tartják nyilván, amely jogosan képviselteti magát a különböző ortodoxközi ünnepségeken, konferenciákon és egyéb alkalmakon. A magyar istentiszteleti nyelv legális használatának pedig az a kézzelfogható eredménye, hogy megszűnt a magyar ortodoxia lemorzsolódása, amely még pár évtizeddel ezelőtt teljes kipusztulással fenyegette. Nem hanyagolható el az a szempont sem, hogy hazánkban az ortodoxia csak a magyar nyelv közbejöttével kezdhette meg ökumenikus szolgálatát, aminek fontos momentuma az volt, hogy a magyar ortodox esperesség 1962-ben tagja lett a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának. A magyar ortodox esperesség szoros ökumenikus kapcsolatokat tart fenn a hazai Római Katolikus Egyházzal is.
Mint minden más hazai egyháznak, a magyarországi ortodox egyházi szervezeteknek is joguk van a hitoktatásra és a lelkészképzésre. Minthogy azonban a lelkészutánpótlás az összes hazai ortodoxok tekintetében is igen csekély, Magyarországon ortodox lelkészképzés nem folyik, hanem arról mindegyik partikuláris egyházi szervezet anyaegyháza gondoskodik. Így tehát a szerb papjelöltek a szerbiai, a románok a romániai teológiákon, a magyarok pedig a Szentpétervári Teológiai Akadémián, vagy valamely más közeli teológiai iskolában tanulnak.
Az összes hazai ortodox egyházi szervezet közül csak a magyar esperesség fejt ki számottevő publikációs tevékenységet. Ez leginkább a saját fordítású magyar nyelvű liturgikus könyvek kiadásában mutatkozott meg, de rajtuk kívül egyéb, ismeretterjesztő köteteket is jelentetett meg az esperesség, gazdagítva az Ortodox Egyházról szóló, egyébként szűkös magyar nyelvű irodalmat. Könyveken kívül az esperesség 1952 óta kéthavonta megjelenő folyóiratot ad ki : az Egyházi Krónikát. Papjai cikkeket, tanulmányokat írnak más hazai és külföldi egyházi sajtóorgánumokba is. Mint minden magyarországi egyháznak és vallásfelekezetnek, a magyar ortodox esperességnek is vannak meghatározott időközönként rádiós vallási közvetítései a Magyar Rádió vasárnapi műsorában.
Az esperesség műkincseiből és dokumentumanyagából — hathatós állami támogatással — létesült 1986-ban Miskolcon a Magyar Ortodox Egyházi Múzeum.
Publicitás tekintetében a magyar esperességnek — nyelvi előnyénél fogva — a nemzetiségi testvéregyházakénál nagyobb szerepe van az országban. Mindazonáltal az utóbbiak is élnek a publikálás lehetőségével, főleg az egyes templomaik művészettörténeti értékét bemutató könyvek, brosúrák kiadása, egyházművészeti gyűjtemény fenntartása, nemkülönben az államilag rendezett egyházművészeti kiállításokon való részvétel formájában.
Nem elhanyagolandó tény, hogy a magyar ajkú ortodoxok többsége nem a magyar ortodox esperességben, hanem annak joghatóságán kívül, sőt hazánk határain túl is él. A Csehszlovákia, Szovjetunió és Románia területén élő magyar ajkú ortodoxok lélekszáma messze meghaladja az egész magyarországi ortodoxia lélekszámát együttvéve. Újabban ezek a határon túli ortodoxok is kezdik kiépíteni lelki kapcsolataikat a magyar ortodox esperességgel, jóllehet annak kánoni joghatósága nem terjed ki rájuk.
Mindegyik hazai ortodox egyházi szervezet szabadon ápolja kapcsolatait különböző külföldi ortodox egyházakkal, elsősorban mindegyikük a saját anyaegyházával. Ebből eredően gyakran érkeznek Magyarországra külföldről magas rangú egyházi személyiségek ünnepségekre és egyéb alkalmakra, amelyek az utóbbi időben már összortodox jelleget kezdenek ölteni. Ily módon tehát a hazai ortodox egyházi szervezetek — jóllehet jelenleg az országon belül egyiküknek sincs püspöke — egyáltalán nem érzik magukat elszigetelve sem a külföldön lévő anyaegyházaiktól, sem az Egyetemes Ortodox Egyház nagy családjától.
Összefoglalás
A magyarországi ortodoxia jelenleg hat különböző nemzetiségből tevődik össze, és négy különböző egyházi főhatóság kánoni joghatósága alatt áll. Elmondható viszont, hogy ma már nemcsak az Egyetemes Ortodox Egyházon belüli kánoni helyzete rendezett, hanem az országon belüli államjogi helyzete is.
A szerb ortodox egyházmegyének, Szentendre székhellyel, 17 egyházközsége van. Konzisztóriummal rendelkezik, egyházi főhatósága a Belgrádi Patriarchátus. Joghatósága kiterjed a magyarországi szerb egyházközségekre és szórványra.
A román ortodox egyházmegyének, Gyula székhellyel, 18 egyházközsége van. Élén konzisztórium áll, egyházi főhatósága a Bukaresti Patriarchátus. Joghatósága kiterjed a magyarországi román egyházközségekre és szórványra.
A magyar ortodox esperesség székhelye Budapest. Hozzá 9 egyházközség tartozik, ebből egy orosz és két filia. Vezetője az esperes-adminisztrátor. Joghatósága kiterjed a magyar, orosz és görög hívekre. Két bolgár egyházközség, jelentős szórvánnyal, a Szófiai Patriarchátus közvetlen kánoni joghatósága alatt áll. Mindkét egyházközség pasztorálását egy lelkész látja el. 1980 óta Budapesten lakik a Bolgár Patriarchátus nyugat-európai metropolitája, magyarországi juriszdikció nélkül.
A magyarországi ortodoxia életében még számos probléma vár megoldásra, amelyek főleg azzal függenek össze, hogy a múltban felgyülemlett előítéletek és ellentétek következtében a hazai ortodoxok nemzetiségenként ma is egymástól meglehetősen elszigetelten élnek. Jóllehet ez az elszigeteltség az utóbbi évek során veszített merevségéből, a hazai ortodoxia messze van még attól, hogy megvalósítsa a kölcsönös megértésnek, összetartozásnak és együttműködésnek azt a szellemét és formáját, amely Nyugat-Európa, Amerika és Ausztrália Ortodox Egyházában már élő valóság, és amely tanúskodik az egyetemes ortodoxia egységéről.
Ha ez hazánkban is egyszer mégis valósággá válik, abban kétségtelenül nagy érdeme lesz az Orosz Ortodox Egyháznak, amely mindenkor hordozója volt az ortodox egység eszméjének, és hazánkban a magyar nyelvű ortodoxiát kánoni alapokra helyezte.